Szerző: Temesvári Orsolya

Számos alkalommal tapasztaltam már, mekkora ereje lehet a régi, feldolgozatlan sérüléseimnek, sebeimnek. Megfigyeltem: ezek a sérülések időnként újult erőre kapnak, előtérbe kerülnek. Bizonyára azért, mert gyógyulni akarnak. Ennek érdekében próbáltam kapcsolatot teremteni a jelenkori önmagam és gyermekkori önmagam között. A cél az volt, hogy megpróbáljak feloldani néhány gyermekkori sérelmet, ezzel is közelebb kerülni a belső szabadságomhoz.

A feladat

El kellett képzelnem a gyermeki önmagamat és a lehető legnagyobb szeretettel közelíteni felé. Először csak meg kellett figyelnem őt, majd az életkornak és szituációnak megfelelően kapcsolatba is kellett lépnem vele. A cél egy támogató, szeretetteljes közeg kialakítása, amelyben a gyermekkori én maximális biztonságban érezheti magát; elméletileg ez a legjobb módszer arra, hogy önmagamat gyógyítsam.

Egy ismétlődő érzés

Bevallom, nagy nehézségeket okozott nekem ez a feladat. Akárhányszor nekiláttam, mindig néhány gyerekkori emlék ugrott be. Láttam a gyerekkori önmagamat az iskolában, táncórán, a szüleimmel. Az iskolai emlékben középiskolás voltam, egyetlen egyszer puskáztam egy földrajz dolgozatnál. Természetesen kiderült, és hatalmas botrány volt, pedig rengeteg osztálytársam csinálta rendszeresen ugyanezt. Délután az osztályfőnököm leültetett és szomorú arccal kérdezte, hogy miért csináltam. A táncos emlék sem volt kellemesebb; edzőtáborban voltunk, egy új koreográfiát tanultunk. Borzasztóan szerettem volna mindent beleadni, az egyik próbán kiemelten figyeltem az előadásmódra, rengeteget mosolyogtam. Óra végén az edzőnk nyilvánosan, az egész csapat előtt közölte velem, az előadásmód nem egyenlő a mosolygással. A szüleimmel kapcsolatos emlék egy régi karácsony este történt. Emlékszem, órákig gyártottam valami kézzel készített ajándékot, ami olyan lett, amilyen. Mit várunk egy körülbelül nyolc éves gyerektől? Már nem emlékszem, pontosan mi történt vagy mi hangzott el, csak arra, hogy úgy éreztem, nevetséges az ajándékom. Mindhárom történet kapcsán hasonló érzéseim támadtak. Átjárt egy kellemetlen belső remegés, és egy nagyon fontos érzés: csalódást okoztam. Pontosan ugyanígy éreztem gyerekként és most, felnőttként is. Teljesen megbénítottak ezek az érzések és élmények, úgy éreztem, el akarok tűnni szem elől, hogy senki se lásson. Ekkor eszembe jutott, mi a feladatom: szerettem volna megvigasztalni önmagamat. Szerettem volna megértetni mind a gyermekkori, mind a felnőtt énemmel, hogy nincsen semmi baj, nem történt tragédia. Nem sikerült elsőre. Másodikra sem. Dühömben félre is dobtam ezt az egészet, nem is volt kedvem elmesélni ezeket az élményeket. Néhány nap elteltével újra végiggondoltam a történteket és rájöttem, nem voltam elég türelmes magammal. Újra felidéztem magamban ezt a három történetet, ezúttal úgy, mintha filmet néznék. Abban a pillanatban, amikor belém hasított a kellemetlen remegés, gondolatban megállítottam a filmet, kimerevítettem a képkockát. Elképzeltem, hogy jelenkori önmagamként besétálok a képbe, kézen fogom a gyerekkori önmagamat, elsétálunk és beszélgetünk. Nem akartam megvigasztalni, nem mondtam neki semmit. Furcsán hangozhat, de minden esetben úgy képzeltem, hogy rövid idő után a gyerekkori önmagam beszélni kezd. Elmondja, hogy mennyire szeretett volna örömet okozni a szüleinek, jól teljesíteni a táncórán és az iskolában. De valamiért ez nem sikerült, csalódást okozott másoknak és haragszik önmagára. 

Most jöhetne a boldog végkifejlet, hogy ezzel a módszerrel sikerült teljesen feloldanom a bennem lévő negatív érzéseket. Ki kell ábrándítsalak benneteket, nem így történt. Néhány rövid alkalom után azt mondhatom, hogy büszke vagyok magamra, amiért felismertem a mintaszerűen ismétlődő érzéseket és bátor voltam, mert elindultam afelé, hogy feloldjam őket. Bízom benne, hogy egyszer ez megtörténik és megszabadulhatok ezektől a bénító emlékektől.

Merre tovább?

A jövő héten a testem fizikai valóját veszem górcső alá. Nagyon fontos, hogy békés, szeretetteljes kapcsolatot ápoljak a testemmel, enélkül szinte lehetetlen elérni a belső szabadság érzését. Bízom benne, hogy olyan ismeretekre tehetek szert, amelyek megkönnyítik azt, hogy a saját testem jelzéseit meghalljam és megértsem. 

Várlak benneteket a jövő héten is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Orsi nyolc hete vágott bele az önismereti terápiába, amelynek során van bátorsága szembenézni olyan dolgokkal, amelyek egyébként korlátoznak, befolyásolnak. Aki vele tart, az út végén nemcsak a belső szabadságot érheti el, hanem bátorsága, önbizalma is erősödik, ugyanis ahhoz, hogy legyőzzük korlátainkat, fel kell ismernünk, meg kell értenünk azokat, végül pedig át is léphetünk rajtuk!

Megismételhetetlen és nagyon egyedi kapcsolat fűz minket szüleinkhez. Különleges dinamikájú kapcsolatról van szó, ahol a szerepek életkortól, élethelyzettől függetlenül változatlanok. Amellett, hogy mennyi mindent köszönhetünk szüleinknek, sokszor rettentően nehéz hatékonyan, bizalommal telve kommunikálni. 

A feladat

Az volt a feladatom, hogy képzeljem el, újra találkozom a szüleimmel. El kellett képzelnem, hogy együtt beszélgetünk valahol, elmondhatok nekik olyan dolgokat, amelyeket korábban nem akartam vagy nem volt rá lehetőségem. A haladó verzióban le is lehet írni vagy hangosan ki is lehet mondani ezeket a gondolatokat. Lássuk, mit meséltem nekik!

Mit mondhatnék a szüleimnek?

Nagyon nehezemre esett megcsinálni ezt a gyakorlatot, igazából nem is csináltam meg normálisan. Inkább csak próbáltam végiggondolni, mik azok a dolgok, amelyeket eddig nem meséltem el, de jó lett volna, ha megteszem. Egyik este elalvás előtt kezdtem gondolkodni azon, mi mindent lenne érdemes gondolatban megosztani a szüleimmel. Azt hittem, konkrét történeteket vagy élményeket akarok majd megosztani velük, de teljesen mást tapasztaltam: érzelmeket szerettem volna átadni nekik, amihez sosem volt bátorságom. Először nem is tudtam, hol kezdjem. Rengeteg gyerekkori kép villant be, amikor szerettem volna elmesélni valamit, de féltem a reakciótól. Attól tartottam, ha beszélek az érzéseimről, már nem leszek jó, szerethető. A gyerekkori élményeket követték a viszonylag friss gondolatok. A balesetem végtelen élményt, érzelmet és félelmet hozott magával, amelyekről nehezen beszéltem. Nemcsak a szüleimnek, másoknak sem tudtam elmondani ezeket az érzéseket, mert nem akartam terhelni őket. Lassanként, az elmúlt évtizedek alatt eljutottam oda, hogy már önmagamnak sem beszéltem ezekről az érzésekről. Még csak nem is mertem gondolkodni róluk, mert sajnáltam rá az energiát. Vagy nem mertem foglalkozni ezzel. Most, hogy lehetőséget adtam magamnak arra, hogy ezeket kifejtsem, gondolkodjam róluk, megrémültem. Döbbenetes volt megérteni, mennyi érzés lehet egy emberben. Félelmetes volt a tudat, mennyi mindent gyűjtögettem, raktároztam magamban, mennyi hamis elgondolást társítottam az érzéseimhez és az arra adott reakciókhoz. Mert mit csináltam? Ahelyett, hogy őszintén beszéltem volna a szüleimnek arról, mit érzek, inkább elképzeltem egy potenciális reakciót és nem mondtam semmit. Egyelőre nem jutottam odáig, hogy ténylegesen el is mondjam nekik mindazt, ami az elmúlt néhány napban felmerült bennem, akár gondolatban, akár élőben. De megértettem egy nagyon fontos, szinte közhelyes igazságot. Az egyik az, hogy az érzelmeinkről beszélni nem szégyen, nem gyengeség, hanem egy gyógyító folyamat, a megélés és a feldolgozás elengedhetetlen része. Elméletben tudtam ezt, most azonban meg is éreztem, mit jelent ez igazából. Tettem magamnak egy ígéretet: megtanulom felismerni, kifejezni és megosztani az érzéseimet. Hiszen megértettem: enélkül nem is érdemes élni.

Merre tovább?

Jövő héten a bennem élő gyermekkel való kapcsolatteremtés kerül fókuszba. Nagyon érdekes és személyes téma ez számomra, mert már többször merült fel az életemben a kérdés, hogy egyáltalán mikor viselkedtem utoljára gyerekként és vajon sikerült-e megőrizni magamban valamicskét a gyermeki énemből. Várlak benneteket jövő héten!

Szép hetet kívánok mindenkinek!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

"Íme, a hetedik lépés a belső szabadság felé. Annyiszor halljuk és mondjuk egymásnak: engedd el! Talán bele sem gondolunk, mennyire nehéz lehet ennek az egyszerű felszólításnak eleget tenni. Megállni, magunkba nézni vagy szembenézni, és valóban elhatározni, hogy megtesszük, elengedjük. Temesvári Orsi úton van, megállt, magába nézett és megosztja veletek az elengedéssel kapcsolatos tapasztalatait. Olvassátok nyitott szívvel, tartsatok Orsival, érdemes!"

Te is érezted már azt, hogy telítődtél? Volt már olyan, hogy azt kívántad, bárcsak letehetnéd a magaddal cipelt terheket, élményeket és haszontalan gondolatokat? Neked is nehezen megy, hogy egy kicsit megállj és figyelj? Ismerős érzés, magam is mindennap küzdök ezzel. Nézzük meg, mi történt az elmúlt héten, hogyan sikerült elengednem mindazt, ami már nem hasznos nekem.

A feladat

A rossz érzéseink, a magunkkal cipelt feldolgozatlan konfliktusaink és ártalmas viselkedési mintáink elengedése, a nagytakarítás kapcsán nem egy konkrét, kézzelfogható módszert kaptam. A heti gyakorlás lényege az volt, hogy kialakuljon bennem egy szokás. Egy olyan szokás, hogy engedjem meg magamnak azt, amint úgy érzem, hogy egy helyzet vagy egy gondolat korlátoz vagy frusztrál, álljak meg néhány pillanatra és vizsgáljam meg. Ha ez sikerült, a következő lépés az, hogy átadom magamat ezeknek az érzéseknek, kimondom, ami kikívánkozik (akár magamban, akár hangosan, de a naplózás is segíthet). Végezetül pedig próbálom elhelyezni mindazt, amit el szeretnék engedni egy nyugodt, békés helyre önmagamon belül. Innen már csak néhány lépés a megbocsátás és az elengedés.

Mit akarok elengedni?

Bevallom, egy kicsit tétováztam, amikor először leültem, hogy átgondoljam, mégis mik azok a dolgok, érzések vagy élmények, amelyeket el szeretnék engedni. Fogalmam sem volt, honnan közelítsem meg őket. Aztán ahogy megvizsgáltam a különféle emlékeket, amelyek hirtelen eszembe jutottak, rájöttem, alapjaiban két csoportba oszthatom az elengedésre szánt élményeimet. Az egyik csoport a külvilág, más emberek irányába érzett rossz érzések: harag, féltékenység, irigység, neheztelés, bánat. Idetartoznak azok az élmények, amikor valaki rosszat tett velem. Hogy a legkézenfekvőbb példánál maradjak: a balesetet okozó sofőr irányába érzett düh, tehetetlenség és igazságtalanság érzés. A másik csoport az önmagam irányába érzett rossz érzések: bűntudat, szégyen, túlzott önkritika. például az, amikor megalázónak érzem, hogy segítség kell ahhoz is, hogy elmenjek fürödni vagy tiszta ruhát vegyek magamra. 

Huhhh. Már ezt is nehéz volt leírni. Szeretnék egy kicsit mesélni arról, hogyan tudtam (tudom…) elengedni ezeket.

Hosszú ideig úgy gondoltam az elengedésre, mint egy hatalmas, racionális döntésre, amelyet egyszer meghozunk és utána minden rendben van. Számos terápiás beszélgetés, több évnyi blogolás és sokezer oldalnyi önismereti szakirodalom kellett ahhoz, hogy ez megváltozzon. Hogy ráébredjek arra, hogy a döntés csak az első lépés, ezt egy hosszas érzelmi munka fogja követni. Úgy képzeltem, hogy minden érzelem, gondolat, emlék és élmény, amit elengedek, szó szerint elszáll belőlem. Kontrollálni akartam ezt, számos módon próbáltam vizualizálni, ez hogyan történik; sikertelenül. Az igazi változást az hozta, amikor megláttam, hogy a görcsös szenvedés helyett más módszerekkel is próbálkozhatok. Ekkor rájöttem arra, hogy ameddig tiltakozom egy érzés vagy gondolat ellen, addig nem fogom tudni elengedni, hiszen tulajdonképpen az nem enged el engem. Abban a pillanatban azonban, amint megbékéltem ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal, elfogadtam, hogy velem vannak, ugyanakkor felismertem, hogy miért nincs rájuk szükségem, megszűnt a szorítás. Elengedtek. Engedtem őket.

Nem történt semmi a varázslat, nem változott meg semmi a körülöttem lévő világban, de még a környezetemben lévő emberek körében sem. Egy apróság változott: a hozzáállásom, vagyis az, hogyan tekintek mindarra, amire nincs szükségem. Minél kevésbé tiltakozom, annál sikeresebben szabadulhatok. Bízom benne, hogy ti is sikerrel jártok!

Merre tovább?

A következő héten folytatom a nagytakarítást és az elengedést. Ezúttal nem érzéseket vagy korábbi kellemetlen élményeket, esetleg szükségtelen gondolatokat fogok elengedni. A jövő héten arra fókuszálok, hogy rendezzemviszonyomat a környezetemben élő emberekkel. Én már nagyon várom, tartsatok velem!

Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Eddigi életem egyik legfontosabb tanulsága, minden azon múlik, hogy egy bizonyos helyzetre hogyan reagálok. Mindig az aktuális reakcióm határozza meg, hogy egy élmény szép emlék vagy egy horrorisztikus kép formájában marad-e meg az emlékezetemben. Ennek ellenére a mai napig sokszor elfelejtem, hogy minden helyzetben van választásom. Na, és természetesen azt is, hogy amikor úgy érzem, valami zavar vagy korlátoz, ez nem rossz érzés oka, hanem „csak” kiváltó tényezője, azaz triggere.

Arról van szó, - rá kellett jönnöm - alapvetően nem azzal a dologgal van problémám, ami korlátoz vagy akadályoz, hanem azzal, amit ez bennem kivált, ami ennek a hátterében van. Ha ugyanis nem lennék rá érzékeny, nem váltana ki bennem semmilyen reakciót. Olyan ez, mintha valaki benyomott volna rajtam egy nyomógombot.

A feladat

Ezen a héten az volt a feladatom, hogy bármikor, amikor azon kaptam magam, hogy valami vagy valaki idegesít, tudatosítsam, hogy ez nem az irritációm oka (hiszen az belülről fakad), hanem csak egy kiváltó ok. Úgy értelmeztem a feladatot, hogy az (is) a cél, hogy minél több helyzetben képes legyek belátni, hogy az a helyzet, ami éppen zavar, mennyiben szól rólam is mit próbál üzenni nekem. A hosszútávú cél természetesen az, hogy minél kevesebb, minél kisebb érzékenységű nyomógomb legyen rajtam. 

A saját gombjaim

Úgy érzem, nem véletlen, hogy néhány héttel a kihívásom elkezdése előtt találkoztam a „Tükör törvényeivel”. Az elgondolás lényege, hogy minden ember tükröt tart nekünk, viselkedésükben, hozzánk való viszonyukban önmagunkat fedezhetjük fel. A tanítás szerint tehát bármi, ami másokban zavar, irritál vagy dühít minket, azzal valójában nekünk van problémánk, mi menekülünk ellene. Ez persze fordítva is így lehet, azaz, ha bárki bármit kritizál bennünk, azzal általában önmagáról beszél.

Olyan sokszor jutott eszembe ez a gondolat a hét folyamán, hogy megfogadtam, ebben a szellemben értékelem mások és önmagam viselkedését is. Nagyon érdekes tapasztalatokra tettem szert. Minden alkalommal, amikor bárki viselkedését idegesítőnek vagy zavarónak találtam, szemforgatás helyett megpróbáltam magamba nézni és kideríteni, mi a problémám. Sokszor már kínomban nevettem, hogy milyen kicsinyes dolgok derültek ki. Nézzünk néhány példát:

Irigység.

Egy kedves barátom panaszkodott nekem a napokban, hogy beteg lett és két hétig nem tud sportolni. Megsértődve, emelt hangon torkolltam le, mégis hogy gondolja, hogy erről éppen nekem panaszkodik. Nekem, akinek annyira sokat jelent a sportolás és most nemcsak a baleset következményeivel, a mozgáshiánnyal, hanem a bezártsággal is együtt kell élnem. Csoda, hogy nem csapta le a telefont… Gondolom mondanom sem kell, mi irritált ennyire a történetben. Talán magamnak még nehezebb volt bevallani, mint ide leírni ezt a gondolatot: borzasztóan hiányzik a sportolás és nagyon irigylem azokat, akiknek ez a lehetőség mindennap megadatik. 

Empátia.

Vagyis inkább annak hiánya. Nagyon nehezen kezelem, amikor valaki arra panaszkodik, hogy mennyire sok munkája van, mennyire utálja az életét vagy mennyire rossz a párkapcsolata, de nem tesz semmit (félreértés ne essék, tisztában vagyok az aktuális munkaerő-piaci nehézségekkel, illetve minden tiszteletem azé, aki változtatni próbál, csak nem megy annyira könnyen, mint gondolta). 

Ezekre a helyzetekre általában úgy reagálok, hogy millió forgatókönyvet gyártok a fejemben arról, a másiknak mit kellene tennie. Mekkora baromság ez, totális időpocsékolás. Ráadásul csak magamat idegesítem vele, illetve nagyon könnyen meg is bánthatom a másikat. Mi lenne, ha inkább arra figyelnék, hogyan tudnék segíteni? Talán még érdekesebb, miért irritál az, ha valaki a felelősség, az előrelépés helyett a nyávogást választja. Mások dilemmái, harcai és egyhelyben toporgása eszembe juttatja a saját felelősségemet. Az életemért, az érzéseimért, a fizikai állapotomért és még sorolhatnám. Ez határtalan félelemmel tölt el, amivel nem mindig könnyű szembenézni és sokkal könnyebb másokra haragudni, mint azt mondani: „Gyere, beszéljük meg, mi bánt, meséld el, én is elmesélem, hátha van valami ötletünk a másik problémájára. Bizonyára számos más érzés is kavargott bennem, miközben azon gondolkodtam, miért is zavar valaki más viselkedése, de talán a fenti kettő jelent meg leggyakrabban. Feltehetitek a kérdést, hogyan is érzem magam most. Érdekes, először szégyelltem magam, majd megkönnyebbültem. Most úgy érzem, sokkal könnyebb lesz tudatosítani magamban, hogy hol vannak a nyomógombok, mert tudom, mások viselkedése éppen arra szolgál, hogy ezeket megmutassa. Az pedig már csak rajtam múlik, hogy mihez kezdek velük. Merre tovább?

Jövő héten a nagytakarításé a főszerep. Olyan élményekkel, emlékekkel, érzésekkel fogok foglalkozni, amelyeket szeretnék elengedni magamból, az életemből. Úgy gondolom, időnként mindannyiunknak szüksége van arra, hogy megszabaduljunk azoktól a dolgoktól, amelyek már nem szolgálnak minket. Izgatottan várom a feladatot, egy hét múlva érkezem a tapasztalatokkal.Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg

Szerző: Temesvári Orsolya

Biztos vagyok benne, hogy veletek is előfordult már, hogy valaki mást okoltatok egy probléma miatt. Velem számtalanszor. Pikkel rám a tanár az iskolában, a főnökömnek rossz napja volt, az ügyfél nem küldte el időben a szükséges információt... Ismerős, ugye?

A mai napig előfordul velem, hogy ezt a könnyebb megoldást választom és rákenem valaki másra vagy valamilyen helyzetre a problémát. Egy rövid időre megkönnyebbülök, aztán pedig beleugrom a saját magam által ásott verembe: még rosszabb lesz. Ezen a héten megpróbáltam megfigyelni, hogy mit érzek akkor, ha nem így csinálom.

A feladat

A feladatom az volt, hogy folyamatos gyakorlással és odafigyeléssel rászoktassam magamat arra, hogy minden alkalommal, amikor valaki mást vagy a körülményeket kezdeném hibáztatni egy nehézség vagy probléma miatt, vegyem észre önmagam és szerezzem vissza a felelősséget. Nem volt könnyű, de megérte.

Mi az, hogy felelősség?

Először is leültem és végiggondoltam, hogy mit jelent számomra a felelősség. Fejben mindig összekapcsolom a döntés lehetőségével, hiszen igazából minden helyzetben választunk. Választunk magunknak iskolát, hivatást, férjet, feleséget, hobbit, egyesek szerint a szüleinket is. A döntéssel vállaljuk azt, amit választottunk, és azt is, amit nem. Utóbbi a döntésünk ára, és én valahogy ebben fogom meg az egésznek a lényegét. Hogy utána együtt élünk a következményekkel akkor is, ha nem tetszik. Nem okolunk másokat, hanem megkeressük a saját szerepünket a helyzetben. Megnézzük, hogy mi nem jó és változtatunk. Ez is egy újabb döntési pont, egy lehetőség.  A felelősséggel kapcsolatban egy nagyon fontos gondolat van bennem, úgyhogy ezt most megosztom. Két és fél éve megsérültem egy balesetben, emiatt most nem mozognak a végtagjaim. Ennek ellenére szükségem van mozgatásra, gyógytornára, ez lenne a fizikai rehabilitáció. Ezzel szinte egyáltalán nem foglalkozom most. Mondhatnánk, hogy azért, mert nincs rá lehetőségem, hiszen az aktuális egészségügyi helyzet miatt be vagyok zárva egy intézménybe, ahol meghatározott keretek és házirend van. Bennem felmerül a gondolat, hogy mindezek ellenére rengeteg olyan dolog van, amit megtehetnék, akár konkrét fizikai értelemben, akár mentálisan (egyre többet hallani a sportolóknál alkalmazott vizualizációs technikákról, hogy csak egyet említsek).

Amikor felvetettem ezt a dilemmát egy barátnőmnek, rögtön felmentett. Jött azzal, hogy most rajtam kívülálló okok miatt nem foglalkozom vele, de egyébként is mennyi más dologgal foglalkozom, a lelki és mentális rehabilitáció szempontjából legalábbis. Így van, valóban sok mindennel, ami a lelkemet és a szellemi feltöltődést illeti. Nyilván valahol, egy rövid időre megnyugtatott az, amit mondott. Valahol el is keserített.

Nem lehet, hogy csak azért foglalkozom ennyi minden mással, hogy eltereljem a figyelmet? Vagy azért, hogy ne kelljen szembesülni a fizikai valósággal? Ennyire nem tartom kézben az életemet? Nem tudom a választ ezekre a kérdésekre. Azt viszont tudom, hogy egy nagyon fontos lépés az, hogy nem fogadtam el kérdés nélkül a felmentést. Pedig könnyű lett volna és szerettem volna elhitetni magammal. De amikor láttam, hogy hosszútávon ez nem lesz jó, megpróbáltam más megoldást keresni. Visszaszerezni a felelősséget. Az irányítást a saját életem fölött. És ez a lényeg! Nem gondolom azt, hogy teljesen felvállaltam a már a fizikai állapotommal vagy az életemmel kapcsolatos felelősséget. Nem is lenne jó, ha most egyszerre szakadna rám minden. Azt viszont kifejezett előrelépésnek könyvelem el, hogy felismertem a saját helyzetemet és felmerültek bennem olyan kérdések, mint az alábbiak.

      - Mi a szereped abban, hogy ez a helyzet létrejött? 

      - Mit teszel azért, hogy ez a helyzet fennmaradjon?

      - Teszel azért bármit is, hogy megváltozzon a helyzet? Ha igen, mit? Ha nem, miért?

Ez a felelősségvállalás? Nem tudom. Mindenképpen egy lépés a felé. A következő lépésem az lesz, hogy a szám jártatása helyett cselekszem is.

Te miért és hogyan vállalsz felelősséget a mai napon?

Merre tovább?

Jövő héten egy nagyon izgalmas feladatot fogok gyakorolni. Megtanulom megkülönböztetni egymástól egy probléma vagy egy kellemetlen érzés valódi okát és a kiváltó élményt. Érdekes kihívás lesz, nagyon várom! Jövő héten hozom a részleteket.

Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya 

Sokan tudjuk, hogy a félelmeink mennyire ártalmasak. Ez számomra is világos volt, de sosem kötöttem össze a félelmeimet azokkal a helyzetekkel, amelyek számomra kellemetlenek voltak vagy amelyeknek megpróbáltam ellenállni. A héten ezzel a témával foglalkoztam. 

A feladat

A feladat az volt, minden egyes nap szánjak néhány percet arra, hogy megfigyelem, mik azok a dolgok, érzések vagy tapasztalások, amelyek ellenállást szülnek bennem. Ahogyan azt már a korábbi bejegyzésekben is hangsúlyoztam, ennél a gyakorlatnál is kifejezetten fontos, hogy a jövőben ezt ne csak kampányszerűen végezzem, hanem mindig, amikor szükségem van rá; akár mindennap.

Mitől félek valójában?

Bevallom, egy kicsit szkeptikus voltam ezzel a gyakorlattal kapcsolatban, mert túl általánosnak találtam. Mi az, hogy minek állok ellen? Honnan tudjam? A helyzet hozza, nem? Nem igazán tetszett ez a gyakorlat, nem is értettem, mit kellene csinálnom. Dühösen hagytam abba, csalódott voltam. Egyik este elalvás előtt jöttem rá a lényegre: éppen azért nem tetszik ez a feladat, mert ellenállok neki. Félek. Félek attól, hogy amint megvizsgálom azokat a dolgokat, amelyeket el szeretnék odázni, kiderül, hogy mi van belül. És ezt nem akarom látni. Felmerült bennem a kérdés: mitől félek valójában? Vajon a félelemtől magától? Vagy attól, hogy amint beismerem magamnak, hogy félek, gyenge, sebezhető és gyáva leszek? Hiszen én magam jöttem arra rá, hogy a félelemmel önmagában nincs probléma, csak azzal van, ha hagyom, hogy eluralkodjon rajtam és megbénítson. Ahogy egyre többet gondolkodom, olyan érzésem van, mintha több rétegben rakódott volna rám a félelem. Olyan ez, mintha túl hosszú ideig hagytam volna az arcomon a bőrfiatalító, revitalizáló, ránctalanító, és még ki tudja milyen csodálatos hatásokkal kecsegtető arcpakolást és most egy vastag, repedezett burkot kell leválasztanom magamról, hogy újra láthassam az arcomat. Megértettem egyrészről azt, hogy már önmagában attól is félek, hogy félek. Olyan, mintha nem engedhetném meg magamnak azt, hogy bármi félelmet keltsen bennem. Pedig ez teljesen természetes, mindannyian tartunk az új, ismeretlen dolgoktól. Ez az első réteg.

A következő rétegben vannak a konkrét félelmeim. A teljesség igénye nélkül: félek, hogy a jelenlegi vírushelyzet soha nem ér véget, félek, hogy eltávolodom emiatt a barátaimtól, félek, hogy nem tudok eleget foglalkozni a rehabilitációmmal, hogy nem dolgozom eleget, de félek attól is, hogy mi lesz, ha a szüleim nem lesznek mellettem. Tudnám még folytatni a sort, de akkor soha nem lenne vége ennek a bejegyzésnek…

Gondolkodom, hogy mi volt a nagy tanulság. Valószínűleg ennyire rövid idő után még nem vonhatok le semmit, azt viszont elmesélem, hogy hogyan érzem most magam. Egyrészt sikerült egy (sok) újabb félelmet begyűjteni: mennyire leszek sebezhető ezután a bejegyzés után? Ki fogja olvasni a gondolataimat ezek után? Komolyan fognak venni? A másik oldalon ugyanakkor megkönnyebbültem. Most már tudom, hogy mivel állok szemben. Bármennyire is nehéz ezt látni, van abban valami felszabadító érzés, ha szembenézel önmagaddal. Vagy legalábbis elindulsz.

Merre tovább?

A következő héten egy számomra nagyon kedves témával fogok foglalkozni; ez pedig a felelősségvállalás. Úgy alakult az életem, hogy nagyon sokszor került előtérbe ez a kérdéskör, nemcsak a traumák feldolgozásával kapcsolatban, hanem az élet minden területén. Nagyon sokszor gondolkoztam azon, hogy mit jelent számomra az, hogy felvállalom a felelősséget önmagam iránt vagy bármilyen más helyzetben. A következő heti bejegyzésben erre is választ adok. Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Eltelt az első hét, íme, a beszámoló arról, hogyan sikerült elfogadni mindazt, amivel a jelenben szembesülök. Azt vártam, hogy ez valamiféle bemelegítő feladat lesz, de hamar rájöttem, sokkal többről van szó. Lássuk, mi történt!

A feladat

A belső szabadsághoz vezető utam első lépése az volt, hogy el kellett képzelnem, milyen lenne az, ha az aktuális élethelyzetemben ragadnék életem végéig, tehát semmi nem változna körülöttem. Ez már önmagában nehéznek bizonyult, hiszen teljesen biztos, hogy minden változni fog, ha nem is azonnal. A feladatban azonban volt még egy csavar. Miután elképzeltem, hogy milyen lenne, ha minden így maradna, ahogyan most van, fel kellett tennem magamnak azt a kérdést, el tudom-e ezt fogadni. Ha igen, remek, ha viszont nem, itt az ideje mélyebben magamba nézni!

A saját jelenem

Bevallom, először nem voltam biztos abban, hogy ennek a gyakorlatnak mi lehet a valódi célja és egyébként sem világos, mit jelent az elfogadás. Bíztam abban, hogy ez a feladat végére majd kiderül. Először tehát megnéztem, mi az aktuális jelen, amit - a gondolatkísérletem erejéig legalábbis - állandósítani próbálok.

    - Egy sérült gerinc, kerekesszék, bénultság. Legalábbis a trauma fizikai oldala szempontjából erről van szó.

    - Lelki oldalról pedig önsajnálat, értetlenkedés, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, néhány megtett lépés az                  önismeret felé és egy kis ébredező önmegvalósítás.

Tapasztalataim

Az első és legfontosabb tapasztalatom az, hogy rengeteget kellett gondolkodnom, tulajdonképpen milyen helyzetben is vagyok. Hogy lehet ez? Hiszen benne élek, hogy történhet meg, hogy nem veszem észre? Nagyon fáj leírni azt, ami következik, de muszáj. Ha egészen őszinte vagyok magammal, akkor rá kell jönnöm, hogy igazából nem vagyok benne egészen abban a helyzetben, amit a jelenemnek hívok. Tudatosan legalábbis semmiképpen, hiszen a mai napig nézegetem a képeket a baleset előtti önmagamról, illetve azon rágódom, mi lesz velem a jövőben, hogyan fogok élni, milyen terápiákat szeretnék elkezdeni. Folyamatosan azon tűnődöm, milyenné szeretnék válni, mit szeretnék megváltoztatni, közben pedig észre sem veszem, hogy az élet önmagában egy dinamikus, állandóan változó folyamat. Fel sem tűnik, hogy igazából minden pillanattal közelebb kerülök a célomhoz. Ez pedig azt eredményezi, hogy folyton csak elégedetlen vagyok a helyzetemmel.

Hogy fogadhatnám akkor ezt el? Csak úgy, most, nem is beszélve a gondolatkísérletről, miszerint életem végéig szól ez az aktuális állapot… Egyáltalán mit jelent az, hogy elfogadom a jelent? Sokáig úgy éreztem, az elfogadás azt jelenti, hogy feladom. Hogy nem akarok tovább küzdeni, nem akarok fejlődni. Egy interjúban egyszer el is meséltem, az elfogadás számomra akár azt is jelenthetné, hogy aláírom a halálos ítéletemet, hiszen nem akarok felépülni, jobb életet élni.

Tulajdonképpen ezen a héten, a gyakorlat elvégzése és a saját hangom hallgatása közben értettem meg, hogy az elfogadás nem ezt jelenti. Azt jelenti, hogy az aktuális helyzetünkre úgy tekintünk, mint kiindulópontra és a vágyott változást célként tűzzük ki önmagunk elé. Ezt akkor érhetjük el, ha az aktuális jelenből, mint ugródeszkáról elrugaszkodunk és lépésről lépésre haladunk előre. Mondanom sem kell, a hideg ráz attól a gondolattól, hogy az aktuális jelenben éljek életem végéig. Ez szerintem egyrészről jó, mert inspirál arra, hogy célokat tűzzek ki magam elé és merjek változtatni. Ugyanakkor be kellett vallanom magamnak, hogy bármennyire ellentmondásosnak is tűnik, a jelennel való megbékélés nélkül ez nem fog menni. Most, hogy ezt megértettem, ráléptem az elfogadás útjára és tudatosítottam magamban,  ahelyett, hogy aggodalmaskodom a múlt vagy a jövő miatt, inkább arra fókuszálok, mit alapozhatok meg a jelenben.

Mi lesz jövő héten?

A kihívás második hetében azokkal a félelmekkel foglalkozom, amik, legyenek bármilyen aprók, megnehezítik a mindennapjaimat. Reményeim szerint megtanulom, hogy hogyan tehetem a mindennapi rutinom részévé azt, hogy ezeket a félelmeket azonosítom, tudatosítom és elengedem.

Alig várom, hogy beszámolhassak Nektek a tapasztalataimról, tartsatok velem!

 Szerző: Temesvári Orsolya

Az előző posztomban már olvashattatok arról, hogy vállaltam egy 11 hetes kihívást. A kihívásom célja az, hogy 11 különböző módszert kipróbáljak és eljussak oda, amit úgy hívunk, hogy belső szabadság.

Nagyon fontos, hogy ezeket a gyakorlatokat nem kampányszerűen szeretném végezni, hanem be szeretném őket építeni az életembe.  Félreértés ne essék, nem attól várom a csodát, hogy pár hétig foglalkozom ezzel a témával és megosztom veletek.  A cél valamiféle szemléletváltás, befelé fordulás. 

Szeretném, hogy olyan tartós eredményt érhessek el, amelyben a belső szabadság kiindulópont lesz. Mielőtt azonban belevágnék az egyes módszerek gyakorlásába, fontosnak tartom tisztázni, hogy mi is az a belső szabadság, amit szeretnék elérni   / megtalálni / megismerni. Nagyon sokan nagyon sokféle értelemben használták már ezt a kifejezést, ennek nagy részét talán nem is ismerem. Én Viktor Frankl Mégis mondj igent az életre c. művében találkoztam először ezzel a fogalommal. Hosszú ideig tartott megértenem (vagy inkább bevallanom magamnak), hogy a trauma elválaszthatatlan része, következménye a veszteség. Elveszíthetjük egészségünket, testi épségünket, mozgásképességünket, végtagunkat, szellemi képességeinket stb.  Valamit azonban soha nem veszíthetünk el: azt, hogy ehhez az új helyzethez, az adott körülményeinkhez, a veszteséghez hogyan viszonyulunk. A választás szabadsága tehát mindig, minden körülmények között velünk marad. Tulajdonképpen azt kell eldöntenünk minden egyes pillanatban, hogy a bennünket ért trauma áldozataivá válunk vagy az aktuális helyzetet kiindulópontként használva megyünk tovább.

Mit is jelent ez számomra?

Egyrészről azt, hogy világossá vált, hogy az önsajnálattal nem jutok sehova. Később azt is megértettem, hogy ha igazán szeretnék kezdeni valamit az életemmel, amit majdnem elveszítettem, akkor új szemléletmódra lesz szükségem. Értelmet kell találnom ennek a veszteségnek. Furcsán hangzik, tudom. Még én sem vagyok biztos benne, hogy ez mivel jár. De éppen ezért vágtam bele ebbe a kihívásba, hogy kiderítsem. Hogy megtaláljam a saját belső szabadságomat, ami nem más, mint hogy én magam döntöm el, hogy hogyan tekintek az életem további részére, annak milyen értelmet találok és mit adhatok ezzel másoknak. Ha maradunk a Frankl által megfogalmazott gondolatoknál, akkor azt mondhatom, hogy mindaz, ami bennem a traumám feldolgozása során lezajlik, amivé én ezáltal válok, saját döntéseim eredménye. Hiszen még ebben a helyzetben is eldönthetem, milyen ember szeretnék lenni.

Mit jelent ez a belső szabadság? Reményt a legnagyobb reménytelenségben. Erőt a kiszolgáltatottságban. Célokat egy életben, amiből látszólag minden elveszett.

Fogadd el a jelent!

Az első feladat a jelen elfogadásával kapcsolatos. Ugyanis anélkül, hogy elfogadnám a trauma okozta új helyzetet, nem fogok tudni továbblépni. A gyakorlat részleteiről majd a következő bejegyzésben írok részletesen, de annyit elöljáróban szeretnék elmesélni, hogy én nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy az elfogadás a feladással egyenlő. Fel sem merült bennem, hogy éppen a jelen helyzet elfogadásával alakíthatom poszttraumás állapotomat ugródeszkává.

Ennek az új megértésnek a birtokában vágok neki az első feladatnak, már alig várom! Egy hét múlva jövök a részletekkel. Ha van kedvetek, addig osszátok meg, hogy számotokra mit jelent a belső szabadság. Kíváncsian várjuk a véleményeteket.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Az elmúlt héten többet foglalkoztam a TraumaAmbulanciával kapcsolatos projektekkel, mint az elmúlt fél évben összesen. Ez egyrészről azt jelenti, hogy rengeteg izgalmas témával, tartalommal és meglepetéssel készülünk az elkövetkezendő hónapokban. Másrészről pedig azt, hogy a közelmúltban megszerzett tapasztalataim és tudásom alapján egy izgalmas kihívást szeretnék
teljesíteni, amelynek részleteiről a TraumaAmbulancia blogján fogok beszámolni.
Az ihletadóm dr. Buda László: A belső szabadsághoz vezető út 11 lépése című munkája.

Miről van szó?

Nos, legegyszerűbben talán úgy tudom megfogalmazni, hogy egy trauma (baleset) hatására a másodperc töredéke alatt egy teljesen új élethelyzetbe kerültem. Ez a helyzet szerencsére nem csak nehézségeket és félelmeket, hanem az önismeret és a feldolgozás lehetőségét is magával hozta. A közelmúltban rengeteget olvastam arról, hogy hogyan kellene, lehetne vagy hogyan érdemes feldolgozni egy traumát. Azt már korábban is sejtettem, hogy ez nem úgy történik majd, mint ahogyan lezavartam egy egyetemi vizsgaidőszakot vagy lezártam egy projektet a munkahelyemen. A traumafeldolgozás, legalábbis a személyes tapasztalataim és az aktuális álláspontom alapján, egy hosszú, akár életre szóló folyamat (is lehet). Szerencsére ma már rengeteg könyv, blogbejegyzés, terápiás lehetőség áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy elinduljunk és remélhetőleg sikeresen végig is menjünk a trauma feldolgozásának egyes lépésein. Ezzel kapcsolatban azonban két nagyon érdekes kérdés merült fel bennem.

 - Az egyik a módszertan problémája. Nagyon sokan nem tudjuk, hogy mégis hogyan érdemes nekiállni ennek az egésznek, így emiatt sokszor az első bizonytalan reakció után inkább abba is hagyjuk. Éppen emiatt kapta a „Hogyan csináljam?” címet ez a sorozat. Az a célom, hogy a kihívás végén az saját tapasztalataimon alapuló választ adhassak erre a kérdésre.

 - Nagyon szorosan kapcsolódik a módszertan problémájához a második jelenség. Elgondolkodtam azon, hogy mi lehet az oka, hogy nagy lelkesen elolvasok végtelen traumafeldolgozással vagy önismerettel kapcsolatos könyvet, végighallgatom az összes kapcsolódó podcast adást, blogot írok, de még mindig nem történik semmi. 

Hol akad el a folyamat? 

Nagyon egyszerű: bennem. Mert kihagyok egy nagyon fontos lépést; a gyakorlást. Megértettem ugyanis, hogy a traumák feldolgozásához belső változásra lesz szükség. Ezt a változást azonban gondolkodással, megértéssel, intellektuális fejlődéssel nem érhetem el, vagy ha el is érem, a változás valószínűleg nem lesz tartós. A valódi feldolgozás, elengedés motorja éppen az érzelmi átélés. Ezt pedig kifejezetten gyakorlással érhetjük el.

Álláspontom szerint a gyakorlás válasz lehet az első kérdésre is, vagyis arra, hogy mégis hogyan érdemes nekiállni. Ezt fogom tenni én is. Lássuk, hogy hogyan!

Az elmúlt év során egyre többet foglalkoztatott a szabadság kérdése, a balesetem ugyanis számos fizikai korláttal állít(ott) szembe. Megértettem, hogy a szabadságot önmagamban kell keresnem. Ebben a pillanatban az is világossá vált, hogy a traumám feldolgozásának módszere a belső szabadságom felkutatása lesz. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy egy rejtélyes műszer segítségével belenézek a testembe és megkeresem a szabadságot. A belső szabadság megtalálása egy hosszú folyamat, amit a szakirodalomban található tudás megszerzésén túl sokféle gyakorlattal kell támogatni.

A kihívás tehát adott: a belső szabadságom felderítése 11 módszer segítségével. Terveim szerint hetente fogok megismerkedni egy-egy módszerrel, amelyeket a tervek szerint tartósan beépítek a mindennapjaimba, figyelembe véve persze azt, hogy valószínűleg nem mindegyik lesz hatásos, sőt. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan, ami egyáltalán nem fog működni, vagy egyszerűen csak kellemetlen lesz, amíg más módszerek akár néhány alkalom után látványos hatást érnek el.

A különféle módszerekkel kapcsolatos tapasztalataimról, a gyakorlással kapcsolatos élményeiről a TraumaAmbulancia blogján fogok beszámolni. Egy reményeim szerint izgalmas, tanulságos, de minden bizonnyal nehéz és kihívásokkal teli utazásra hívlak. Tarts velem, épüljünk, tapasztaljuk és gyógyuljunk együtt! Bízom benne, hogy az itt megosztott tapasztalataim inspirálóak lesznek számodra! Ha belevágnál, de segítségre van szükséged vagy kérdésed van, keress minket az alábbi elérhetőségeken!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Temesvári Orsival balesete után találkoztunk. Önkéntes adománygyűjtő futóként egyik napról a másikra került át a segítő oldalról a segítségre szoruló oldalra. Küldetéstudatával, hozzáállásával valóban a baleseti sérültek példaképe. Tanulunk tőle, tanulunk egymástól nap mint nap. Büszkék vagyunk, hogy csapatunk tagja, sokat jelent az "együttgondolkodás". Nem véletlenül sodort össze bennünket az élet. Ismerjétek meg Orsit, a TraumaAmbulancia "Phoenix Girl"-jét!

„Választhatnám azt is, hogy nem érdekel, hogy mi lesz holnap, belesüppedek ebbe a kényelmetlen helyzetbe. De én mást akarok: fejlődni.” Ez áll Temesvári Orsi legutóbbi Facebook-bejegyzésében. Mint az a következő beszélgetésből kiderül, a fejlődés esélyét egyebek mellett a TraumaAmbulancia Egyesülettel való kapcsolatban találta meg.

Fotó: Temesvári Orsi

Hogyan bukkant fel az életedben a TraumaAmbulancia Egyesület?

A 2018-ban történt súlyos balesetemet és a közvetlen azután történeteket figyelemmel kísérő Suhanj Alapítvány közvetítésével ismertem meg az Egyesület alapítóját, Csillát. Bár kezdetben nem volt egyszerű utat találni hozzám, mégis a baleset után néhány hónappal létrejött a találkozás. Akkor még nem értettem, hogy ez miért lehet jó nekem, nem is voltam a tudatában annak, hogy engem trauma ért. Ezt a szót nem is használtam azelőtt. Valójában nem néztem szembe a történtekkel és az egész feldolgozást csak az utolsó momentumtól akartam kezdeni. Tehát azzal, hogy most ez van, akkor holnap mi lesz. A tagadást választottam, nem beszéltem az érzéseimről, nehezemre esett még magammal szemben is bármilyen formában megnyilvánulni.

A jelek szerint az első találkozás mégsem fulladt kudarcba…

A TraumaAmbulancia ma már többet jelent nekem, mint a feldolgozáshoz kapott segítség. Ez a kapcsolat új célt is jelent egyben. Rengeteget ad az, hogy tevékenykedhetek, hogy közösen dolgozunk, hogy bekapcsolódhattam ebbe a küldetésbe, számítanak az ötleteimre, értékelik a kreativitásomat. Mindeközben sokat tanulok az egyesület irányait meghatározó Csillától és Alexandrától, igazából olyanok nekem ők, mint a mentoraim. Amikor ezt nekik is elmondom, azonnal rávágják, hogy ez sokkal inkább partneri kapcsolat, mellérendelt szereplői vagyunk a nagy egésznek, amit az egyesületi munka jelent.

A kreativitásodról sokat elárul a blogod. Hogyan kezdtél neki az írásnak?

Két éve indítottam a blogom. Le vagy inkább magamból ki akartam írni a történteket. Aztán arra is gondoltam, hogy mindaz, ami velem történt és történik, talán másnak is tanulságos lehet. Szóval meg akartam osztani olyan dolgokat, amiket olvasva segítséget kapnak tőlem az emberek. Ezzel együtt egyre többet is olvastam pszichológiai témájú írásokat. Így aztán a blog önismereti téren és a feldolgozásban is szerepet játszik. Egyre több dolgot értek már az egészből.

Vannak olvasói visszajelzések?

Nem annyi, mint amennyit szeretnék, de ami hozzám eljut, mind nagyon pozitív. A legmegindítóbb az volt, amikor egy súlyos depresszióval küzdő lány írta meg, hogy nagyon szereti az írásaimat, és a legnehezebb napjain mindig ezeket olvassa, és így tudja átvészelni ezeket az időszakokat. Számomra ez csodálatos érzés. Segíthetek, miközben én magam nagyon nem szeretek segítséget kérni másoktól. Azt vallom, hogy ha akár csak egy embernek is segítenek a történeteim, már nem volt hiába, hogy belekezdtem.

Ez az, ami lényegében teljesen megegyezik a TraumaAmbulancia Egyesület filozófiájával. Tehát a segíteni és tenni akarás a közös nevező?

Nagyon fontos, amit tesz az egyesület. Sokan nem is tudják, hogy mit jelent a poszttraumás lét. Hogy ez egy olyan átmeneti lelki állapot, amin csak úgy tudsz túllépni, ha van segítséged. Az egyesület ezt a segítséget szeretné eljuttatni oda, ahol erre a legnagyobb szükség van. Az, hogy én ehhez hozzá tehetek bármit, és ilyen jó szándékú embereknek szükségük van rám, az számomra óriási ajándék. 

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/