Traumatudatossá válni sokunk számára egy hosszú és kanyargós ösvény. Ám szerencsére vannak szavak, személyek és pillanatok, melyeknek köszönhetően mégis felgyorsulhat vagy éppen új lendületet vehet a lelki gyógyulás folyamata. Ráadásul különösen örömteli  számunkra, ha ehhez éppen Traumaambulancia Estjeink is hozzájárulnak.

Olvassátok el júniusi alkalmunk egyik résztvevőjének személyes történetét és élménybeszámolóját, hogy miként hatottak rá az ott hallottak!

Amikor betegségem (sclerosis multiplex) 2018 őszén annyira rosszabbodott, hogy már nem tudtam – és azóta sem tudom – magam ellátni, és szinte mindenben segítségre szorulok, megállt a világ számomra. Mintha egy alagútban lennék, aminek nem látom a kijáratát.  Nem láttam a jövőt.  Elképzelhetetlen volt, hogy ezentúl tényleg mindig pelenkát kell hordanom – és ez csak az egyik aspektusa a nehézségeknek, amiket ez a helyzet magával hozott. Nem maradhatok hosszabban egyedül a lakásban, hiszen előbb-utóbb biztosan segítségre lesz szükségem .

Fotó: Barnóczki Zsuzsa
A képen Évi, és férje Attila 

Nagyon megváltozott az életünk, mások lettek a prioritások. Eddig is jöttek ugyan segítők a Támogató Szolgálattól, de azért, hogy segítsenek a gyerekek körüli teendőkben, ami kerekesszékben ülve egyedül nehezen ment. Immár nem gyerekjátékok hevernek mindenütt szanaszét, hanem  a lakásunk tele van gyógyászati és rehabilitációs eszközökkel. Hetente 3× jön hozzám gyógytornász és 1× masszőr; már nem  főzünk és ruhákat pakolunk Klárival, mint oly sok éven át tettük. Nem háztartást vezetünk, hanem engem ápolunk.

Mindezek a változások nem egyik napról a másikra történtek, de majdnem. Három momentumot szeretnék kiemelni ebből az időszakból: az egyik, amikor egy ismerősöm úgy fogalmazott: milyen méltatlan helyzetbe kerültem. A másik, amikor egy volt évfolyamtársam a hogylétem felől érdeklődött, és én azt feleltem: tulajdonképpen szégyellem, ahogyan élnem kell. Ez a két szó: méltatlan és szégyellem, sokáig visszhangzott bennem. A szégyellem belőlem bukott ki őszintén, bár tévesen (ma már tudom), a méltatlan az ismerős szerencsétlen (és szintén téves) megfogalmazása volt. A harmadik momentum, amit megemlítenék és amit szintén megsirattam, amikor az elektromos betegemelőt (amit mi Bogár(ká)nak hívunk) beszereztük, és felfogtam: ahhoz, hogy a szobawc-re átkerüljek, egy ilyen hatalmas, a fél (na jó, negyed) hálószobánkat elfoglaló szerkezetre van szükség. Eddig férjem emelgetett, de muszáj kímélnünk a hátát.

2022 június 14-én voltunk TraumaAmbulancia Esten, ami után valami igazán megváltozott bennem. Mintha felhúzták volna a redőnyt, kisütött a nap, és friss levegő jutott a tüdőmbe. 

Az élet így, nehézségekkel megpakolva is megy tovább.  

Fotó: Barnóczki Zsuzsi
Istók Nikoletta és Hitkó Andrea (Mindsetup)
dr. Temesvári Orsolya (TraumaAmbulancia)

Nekem sokáig eszembe sem jutott, hogy érintett lehetek: én is traumát éltem át. Felszabadító volt, amikor mégis ki tudtam mondani, és meg tudtam fogalmazni. Felismertem, hogy „van itt valami” (Krausz Csilla, TraumaAmbulancia). Valami, amivel nekem dolgom van. Elindultam egy úton, melyen ugyan lassan halad az ember, és a lépések  megtételéhez bátorságra és őszinteségre van szükség. De az a tapasztalatom, hogy csak elindulni nehéz, az első lépések megtétele a legnehezebb. Megértettem, hogy most már a traumámmal együtt kell járnom az utamat, nem hagyhatom az út szélén,  mint egy súlyos és kényelmetlen csomagot. A traumám már az identitásom része lett. Nem vagyok egyedül, más is van hasonlóan nehéz - sőt, nehezebb – helyzetben, de az kétségtelen, hogy ahogyan én megélem, ahogyan én viszonyulok a traumámhoz, az csak az enyém. Felfoghatom úgy is, hogy a traumám az én különleges kincsem, fejlődésem megkerülhetetlen kulcsa és záloga.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/