A blogon eddig főként a balesetek sérültjeiről volt szó, az őket ért traumáról beszéltünk, velük foglalkoztunk. Ha feltesszük a szokásos kérdéseinket: van-e élet súlyos baleset után, lehet-e újra boldogan élni, szinte mindenkinek a sérültek jutnak eszébe, az ő sorsuk érdekli az embereket, velük szemben alakul ki együttérzés. Nade, ha a baleset érintettjeiről beszélünk, tágul a kör, és képbe kerül a baleset okozója….ki gondol rá együttérzéssel? Felmerül-e bárkiben, hogy őt is trauma érte, gyötörheti a lelkiismerete, már nem olyan az élete, mint a baleset előtt?! Igen, ők is segítségre szorulhatnak….ahogy a következő történetből világosan kiderül:
Tavaly február 28-án 9-10 óra között egy kis kertvárosi főutcáról szerettem volna nagy ívben balra kanyarodni gépkocsimmal. Ismeretlen helyen voltam, a navigációm már az előző kanyarba kivezetett volna, de ott behajtani tilos tábla volt, ezért a következő kereszteződés felé hajtva a megengedett sebességet betartva lassan közelítettem meg a kereszteződést. Figyeltem a nekem balra lévő kereszteződést, hogy van e ismételten behajtani tilos tábla, eközben viszont nem figyeltem arra, hogy a kocsim valamelyest áttért már a szembe lévő sávba. A tragédia ekkor és ezért történt.... Velem szemben közlekedő 61 éves motoros már nem tudott meg állni, így ütköztünk....
Kép: illusztráció
Én ugyan balra félre rántottam a kormányt, de nem volt elég. Ütközés után amint megvizsgáltam a motorost, rögtön hívtam a mentőket. Akkor még a motoros tudott beszélni, külső sérülése nem volt. Amikor betették a mentőkocsiba, a mentőorvos még arról támogatott, hogy ebből nem lesz baj, csak vélhetően a csípőjét üthette meg. Kérdeztem, hogy hova viszik, mert megszeretném látogatni. Az napra lemondtam minden munkát, és arra vártam, hogy másnap reggel bemehessek a motoroshoz a kórházba. Reggel korán keltem, mert nem tudtam aludni, gyorsan elmentem vásárolni, üdítőt ,gyümölcsöt és indultam a motoroshoz be a kórházba, abban a reményben, hogy ahogy előzően az orvos mondta, nem lesz semmi baj. Megérkeztem a kórházba, hosszú sor fogadott az információs pult előtt, miközben lassan haladtam előre, végig a baleseten járt az eszem, hogy miért nem vettem észre a velem szembejövő motorost, és remélem tényleg nincs semmi baja.. Rám került a sor, az ott ülő ápolónőtől kérdeztem, hogy hol van a motoros akit tegnap behoztak, mert szeretném meglátogatni. A számítógépen keresgélt, majd minden szó nélkül felállt és a mellette lévő orvosi szobába ment be, ahonnan az orvossal jött ki. Ekkor már sejtettem, hogy valami nincs rendben. Az orvos kérdezte, hogy én ki vagyok a motorosnak, mondtam, hogy velem ütközött. Betegjogra hivatkozva mondta, hogy nem mondhat nekem semmit. Kértem, hogy csak annyit mondjon, hogy jól van e.... Ekkor rám nézet, és láthatta, hogy kétségbe vagyok esve ezért bekísért a szobájába , és elmondta, hogy tegnap este meghalt.....Akkor ott meghaltam én is. Hónapokig nem találkoztam a barátaimmal, teljesen elszigeteltem magam. Munkámat is csak azért csináltam, illetve csinálom, mert a gyerekek számítanak rám. Szociális munkás vagyok, olyan gyerekekkel dolgozom, akiket bántalmaztak testileg, érzelmileg. Tehát nem hagyhattam, és hagyhatom őket is cserben. Többször gondoltam arra, hogy mi jogom van a továbbiakban az élethez.... Pszichológus barátaim jelentkeztek, hogy menjek hozzájuk terápiára. Akkor és most is azt érzem, hogy nincs jogom igénybe venni a segítséget. Itt az interneten jutottam- találtam Csillára, rögtön segítséget nyújtottak volna, de ezt még nem tudom igénybe venni. Én a balesettel fekszem és kellek.... Próbáltam felvenni az elhunyt motoros családjával a kapcsolatot, de erre ők még nem tartanak igényt. Amit megtudok érteni..... Ez lenne az én történetem..
Ha szeretnél többet megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, keress minket bizalommal! Az, hogy ezt az írást most olvasod, az az én poszttraumás növedékem egyik hozadéka, és büszke vagyok rá! Engedd, hogy segítsünk!
